Sokszor gondolodom azon, hogy többet vagy kevesebbet érdemes-e beszélni társaságban. Alapvetően sokat beszélek, ha iszom is mellé kicsit, akkor kifejezetten harsány tudok lenni, de előfordul, hogy miután találkozom blázenkovits gézánéval* igen csöndesre váltok. Ha sokat osztom az észt néha kicsit kényelmetlenül érzem magam a végén (viszont úgy érzem olyankor gyakran nevetnek az emberek), ilyenkor előfordul, hogy már én érzem kicsit soknak magam. Ha meg keveset és furcsa mód nem üvöltve kezdek befáradt szemekkel beszélni meg csak úgy nézni ki a fejemből, a naívabbja vagy simán bolondnak néz, vagy azt hiszi, hogy vele van problémám. Pedig vannak helyzetek, amikor nem tudok egy szót sem kipréselni magamból, mert a tudatom éppen tudatosan stand by üzemmódban magával (vagy ezer más dologgal) foglalkozik és nem nagyon érdekli egyébb más, esetleg csak a szobrok a belvárosi utcák falán, mert ilyenkor azok nagyon szépek tudnak lenni, bár máskor is szépek, csak nem vesszük észre. Ilyenkor viszont kifejezetten utálom, amikor az arcomba másznak, mert máskor lecsapom a labdát, de egy ilyen helyzetben marad a buta nézés és a beletörődő vigyorgás, persze ezt meg szoktam elégelni és akkor iszom rá többet, na ezek után szoktak a cifra dolgok történni. :)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése